-Az utolsó óra. A kézhez tapadó vérből egy csepp hullik a földre. Nézem. Testem kínzásra várt.
-Ereimből folyik a vér, de már nem virítok. A halál szele érint. Gyilkos és egyértelmű. Szárad bennem minden, s megnyílik a fal, a világosság fala.
-Állok. Egy angyal lenne?-Már látom a sötét mélyedésből halálos sóhajok kínja üvölt felém.
-Ez nem egy angyal! Ez maga a pokol.
-Ég. Égek. Az utolsó sóhaj, a vágyott nő után. A lelkem beleborzong, sírva záporozik bőröm nedvessége. Az utolsó pillanat. Ne vígy még el, még ne!
Képfelirat: Szenvedés. Képi illusztráció forrása: http://vilagbiztonsag.hu/ keptar/albums/userpics/10001/Dali_ Crucifixion_hypercube.jpg |
-A félelem. Lassan emelkedem, nem nézek, látni sem akarok már. Víziók játszanak színeikkel előttem. Csak bőröm sóvárog azért, ami még melegséget hozhatna el testemnek.
-Már nincs, elhagyott. Lassan elhagy az érzés.
-A fal elnyel, fehérsége megkarcolja lelkemet, ájultan bolyongok a múltban. Néma arcok merednek rám.
-Szellő suhan el mellettem, érzem ezt a nem szerethető hűvösséget, de visszanéz tüskeként a szemembe valaki.
-Ő az. Akarom őt, a fájdalmat. Szenvedni.
-Mutass utat, fogd kezem a tisztátalan véres kendőmet, mely arcom már nem takarja. A bűnöm megtalált. Szemem az égre tekint. Meredten elhalványuló pupillák.
-Terítsd arcomra a múltam, mely didereg régóta a félelemtől, és izzadságát porként szívja föl egy kép. Te, és általad megélt halálom.
-A szerelem.
-Megfestett szenvedése mostmár az enyém. A vér. Maszatolva kínokkal földre a neved.
-Valami megzavarja a hideg csendet, s nem jutok tovább, nyomasztó a fal szorítása.
-Egy sikoly, a halál sikolya. Érzem a hangjának kínos kiáltását, kutyakénti hörgését.
-El akar kapni, belém lehelni végzetem!
-Morzsolom gyászosan a falnak kínjait, de nem enged tovább. Még nem! Nem akarja. Megvéd.
-Valami visszaránt. Valaki felém hajol. Rám néz.
-Mit tettél? Ő az, a szenvedésem átka. A múlt. A végzetem bolondsága, mely újraéleszt. És újra az érzés kap el. Ő!
-Nincs már semmim, életet adó vér, de meg kell küzdenem ő érte.
-Csalogat röhögve viszont egy másik arc. Gúnyos. Viszlek magammal- mondja.
-Kinyílik a szemem. Nagy kék szemeket látok.
Ő az, őt kerestem. Tűzként égeti el testem szenvedését. A fehér fal véremmel tisztátalan, mindenhol sikolyok a falakból. Kezeim karmai karcolják barázdásan mélyre szenvedésem. A fal. A fal magába fogadna, már most.
-Nem láthatom őt soha többé- kérdezem magamtól. Már késő lenne?
-Már látom.
-Az üres székem forog csak nyöszörögve a szobámban, és mintha ő ült volna a helyemre. Kinyílik az ajtó. Már várnak, s a fény árnyékában meglátom. A benne megtalált reményt. Ájultan zuhanok a mélybe, elvette a lelkem vissza, a félelem, de nem fáj.
-Merengve bolyongok most a semmiben, körülöttem hófehér falak. Sírnak. Sírásuk már az enyém, a világot elhagytam. Szabad vagyok!
-Már nincs levegőm se. Gyógyszer lett a megváltó hatalom. Már csak hóban vörösen csordogáló vérnyomok kísértik a múltam, gőzében magasba víve, a felé érzett szeretetem halálát.
Egy valaki sírását hallom csak a messziből egyre elhalkulva. Ő az! A be nem teljesült szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése